A kérdést az AskPhilosophers-ön találtam, ahol több ezer ehhez hasonló kérdés és ennél is több válasz között böngészhetünk. Az oldal működtetőinek célja, hogy áthidalják azt az ismerethiányt, amely az emberek többségét filozófiai képzettség híján megakadályozza abban, hogy foglalkozzanak a számukra felvetődő filozófiai problémákkal. Bárki küldhet kérdést, ha úgy érzi, valamilyen módon a filozófiához kapcsolódik, az AskPhilosophers – amerikai és brit – filozófusai megpróbálnak válaszolni rá néhány napon belül.

Persze van, hogy akadémikusan korlátoltra vagy semmitmondóra sikeredik a profok válasza, és rá lehet bukkanni érdektelennek tűnő kérdésekre is. A fenti kérdésre adott válasz viszont  tetszik, úgyhogy le is írom.

Tehát: hogyan tehetünk szert a filozófiához szükséges gondolkodási képességre és szakértelemre? A rövid válasz az, hogy sokat olvasva, sokat gondolkodva és sokat beszélgetve. Nem jó azonban, ha nem fontoljuk meg alaposan amit olvasunk, emellett törekednünk kell arra is, hogy a lehető legjobban megértsük és kritikusan mérlegeljük az olvasott érveléseket.

Az sem jó, ha csak gondolkodunk anélkül, hogy olvasnánk: engedve a gondolatok csábításának abba a hibába eshetünk, hogy jól ismert, ugyanakkor ma már rendkívül problematikusnak tartott nézeteket „találunk fel” újra. A szövegek tehát abban segíthetnek, hogy elkerüljük az efféle csapdákat.

Nem lelünk azonban túl sok örömöt ebben, ha csak olvasunk és gondolkodunk, de nem nyílik alkalmunk arra, hogy megosszuk másokkal a minket foglalkoztató problémákat, amiből egyébként szintén sokat tanulhatunk – írja az AskPhilosophers válaszadója.

A prof szerint az, hogy mivel kezdjük az olvasást, attól függ, mi az, ami felkelti az érdeklődésünket. Azt tanácsolja, hogy a kezdők pár évig kerüljék el a nagy filozófusokat, akiket csak nehezen értenének, és helyettük inkább megbízható bevezető könyveket olvassanak.

Ennélfogva, ha például filozófiai szöveget akarunk írni elég, ha elővesszük egy híres filozófus művét, megkeressük azt a mondatot, amely az említett szavak valamelyikével kezdődik és vitába szállunk vele. Persze az se gond, ha nem találjuk a gyanús kifejezéseket, hiszen ezek nélkül is van a szövegeknek olyan pontja, amit adottnak vesznek és kifejtés nélkül hagynak.

Az udvariasságtól az ember olyannak látszik kívülről, mint amilyennek belülről kellene lennie – mondja André Comte-Sponville Kis könyv a nagy erényekről című könyvében. A francia filozófus szerint vannak emberek, akik egész életükben a jó modor rabjai maradnak, és csak az udvariasság – sohasem teljesen átlátszó – üvegén keresztül mutatkoznak meg a többieknek, „egyszer s mindenkorra összetévesztve az igazságot az illendőséggel”. Gyakran tehát nem igazak próbálunk lenni, hanem úgy viselkedünk, mintha azok lennénk.

Comte-Sponville szerint az udvariasság nem erény, csak látszat-erény: a társadalmi élet, a másokkal való érintkeznitudás szabályrendszere, a lényegtelen szertartásrendje. Olyan, mint a rítus Isten nélkül, vagy egy szertartásrend vallás nélkül. Ezzel szemben a valódi erény belső életünk illemtana, érintkeznitudás önmagunkkal, kötelességeink törvénykönyve, a lényegi szertartásrendje.

Azonban felszínessége és látszólagossága ellenére az udvariasság az első lépcsőfok az ember életében az erények felé vezető úton, a többi erény feltétele. Comte-Sponville azzal magyarázza ezt, hogy egyetlen erényünk sem természetes: nem születünk erkölcsösnek, hanem fokozatosan azzá válunk. Hogyan? Gyermekkorunk nagy részében csak úgy tudunk erkölcsösen viselkedni, hogy behódolunk a világ viselkedésformáinak, a szokásoknak: megtanuljuk, mi az, amit megtesz az ember és mi az, amit nem, mert az „nem szép dolog”.

Erény és vétek

Az erényetikát művelő filozófusok (melyek közé Comte-Sponville is sorolható) feltételezve, hogy az emberek változatlan hajlamokkal vagy jellemvonásokkal rendelkeznek, némelyeket – például a hűséget, a bátorságot vagy a mértékletességet – dicséretre méltónak, másokat pedig helytelennek vélnek. A dicséretre méltó hajlamokat az erény kategóriájába, ellentéteiket pedig a vétek vagy a bűn kategóriájába sorolják, melyek alapján különbséget tesznek jó és rossz emberek között.

Tehát környezetünk rászoktat minket a helyes viselkedésformákra (arra, hogy hogyan illik viselkedni), majd ezek – szerencsés esetben – sajátunkká válva elvezetnek a helyes cselekedetekhez. Megtanuljuk például azt mondani, hogy „légy szíves” vagy azt, hogy „bocsánat”: kezdetben ezek csak udvariassági szabályok, melyekből később kialakulhat a tisztelet és a hála.

Csakhogy ez a fejlődés, mint ahogyan előbb említettem, sokunknál nem megy végbe, beleragadunk a jólneveltségbe. Történhet ez például azért, mert túl szófogadóak vagyunk, amivel megakadályozzuk saját felnőttéválásunkat.

hülye arccal szembejössz, beszippantod. nem érted mit kellene vele. nem tudod mivel.

visszatérve érthetetlen és hamis. azt akarod, ami van. egyeznie kellene. magától értetődne, jó lennél.

vidék. kisebb házak, magasabb ég, lassabb léptek, nehezebb beszéd. teher, amit viselni kell. kikezdhetetlenül.

egy lépéssel hátrébb a tettől. valami, amit kellene. mert már rég kellett volna, és mindig lehetett volna. itt, ezt. rámutatni: ez a titka, így működik.

megtisztulnak a konkrétumok. hamis, ami megtörtént, és igaz, hogy ez hamis.

mondd utánam: lehetek-e őszinte? lehetek-e nem az, amitől távolodom, ami megfoghatatlan?

Ha ez így van, akkor nem alakíthatunk ki olyan eljárást, mellyel módszeresen eljuthatnánk bizonyos gondolatokig és arra sem vagyunk képesek, hogy megtartsuk ezeket. Emiatt arra sincs módunk, hogy összefüggő gondolatrendszert építsünk fel. Ha gondolataink véletlenszerűen jelennek meg és tűnnek el, akkor minden bizonyosságot és követhetőséget nélkülöz az, amire gondolunk, és az is, hogy éppen mire. Pascal mondata alapján végső soron tudással sem rendelkezhetünk, ha a tudást olyan ismeretként határozzuk meg, amely biztos és emlékeink között fellelhető.

Descartes ezzel szemben úgy gondolta: az egyedüli út a dolgok igazságának megismeréséhez a módszeres gondolkodás. Szerinte értelmünk helyes vezetésével biztos és kétségtelen belátásokra juthatunk, melyeket lépésől lépésre haladva emlékezetünk segítségével gondolatláncokká fűzhetünk. Tehát a helyes módszer segítségével képesek vagyunk megszerezni és meg is tartani gondolatainkat.

A szétszórt és a józan

Pascal gondolata mögött egy akaratgyenge, szétszórt és feledékeny ember áll, akinek bolyongó gondolkodása szétszóródik az esetlegesen felmerülő, majd eltűnő gondolatok sokféleségében. Ennélfogva nem képes egységes akarattal elgondolni a gondolkodást és kontrollálni sem képes azt, amit elgondol. Így nemtudáshoz és bizonytalanságba jut, kiszolgáltatva magát az események esetlegességének: „Elillant egy gondolatom, amit le akartam írni. Ehelyett azt írtam, elillant.” – zárja Pascal a töredéket.

Descartes szerint bolond az olyan ember, aki „minden megokolt remény nélkül ismeretlen utakon járatja szellemét”: olyan „mint amikor valakit oly esztelen vágy hajt egy kincs találására, hogy örökösen az utcákon csatangol, keresve, hátha véletlenül talál olyat, amelyet egy járó-kelő elvesztett”.

Ezzel szemben Descartes a magabiztos, józan embert emeli piedesztálra: azt, aki célratörő, egységes akarattal közelít a gondolkodáshoz, és ennek megfelelően, magabiztossága tükörképeként bizonyosságot és tudást talál.

Melyik karakter áll közelebb a gondolkodáshoz? És melyik a bolond?